Szociális érzékünk, talán a körülöttünk olyan radikálisan változó világ az oka, egyre nehezebben ismeri fel, képes megkülönböztetni a jót a rossztól.

A művészetekre is igaznak tűnik ez a megállapítás.

A kortárs drámairodalomban ugyan gyakran bukkanak fel a társadalom szélére sodródott, hátrányos helyzetbe került alakok - legtöbbször azonban felszínes marad az ábrázolásuk, poénkodó, zsargonjukkal visszaélni látszó játékok tanúi leszünk, amikor éppen a szerző és előadó szándéka körül vetődik fel a kérdés: mit is akartak tulajdonképpen? Hogy őszinte vajon ez az érdeklődés? Igazi-e szociális érzékenysége? Vagy csak divatnak engedve foglalkoznak ezekkel a szereplőkkel? Lehetőleg röhögtetően? Az is gyakran merül fel bennem ilyenkor: kin röhögünk? Miért? és hogy CSAK röhögünk?

Szereposztás: