FiguraFeszt I. rész - 1.

Egészen szürreális élmény a lepusztult gyárépület középső részén kialakított kis ékszerdoboz színház.

Negyven éves a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, és ebből az alkalomból négynapos miniévadon mutatták meg, hol tartanak jelenleg. A Figurát 1984-ben Bocsárdi László és a vele együtt a városba érkezett frissen végzett egyetemisták (zömükben mérnökök) alapították. A céljuk egy kísérleti színház létrehozatala volt. Ez a célkitűzés az után is megmaradt, hogy tíz év múltán Bocsárdi László és a színészek többsége átszerződött Sepsiszentgyörgyre.

A Figura ma, egy jó emberöltővel később is kísérleti színházként határozza meg önmagát. (Jelenlegi igazgatója, Albu István rendező éppen abban az évben született, amikor a színház megalakult.) Helyileg pedig egy-két éve visszatért abba az öntödébe, ahol annak idején megszületett. Egészen szürreális élmény a lepusztult gyárépület középső részén kialakított kis ékszerdoboz színház, amely körül napközben most is működik az öntöde, dübörgéssel színesítve a próbákat. A magyarországi alternatív színházba járóknak az Artus székhelye juthat eszükbe, itt azonban egy stúdiószínháznyi tér áll a játszók rendelkezésére, ahová alkalmanként 50-70 ember ülhet be. A potenciális közönségszámot persze meghatározza, hogy egy tizenötezer lakosú városban működnek. A társulat is kicsi, tizenegy állandó színésszel dolgoznak.

A fesztiválon négy előadást láthattunk. Az első estén Az eltört korsót Botos Bálint rendezésében. Heinrich von Kleist klasszikus darabját időtlenné tágították. Három oldalról ültük körbe a medenceszerűen kialakított színpadot, amelyben a színészek két szinten játszottak: a nézők szemmagassága alatt, a „mélyben”, és velünk nagyjából szemmagasságban, de ott szűk helyen, kényszeredetten görnyedt testtartásban. A két szint leképezte a társadalmi hierarchiát, a hatalomnak kiszolgáltatottak és a helyi vagy a központból érkezett hatalmasságok viszonyát. Azzal, hogy minket, nézőket feljebb helyeztek, a mi helyünket is kijelölték ebben a hierarchiában. Elvégre a Kleist-drámákra, vagy bármilyen színházi előadásra járók és az írástudatlan, kiszolgáltatott réteg életlehetőségei igencsak más szintet képviselnek. Cinkostárssá tettek bennünket azzal is, hogy már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy a korsót és vele a lány becsületét a bíró törte össze. A bírót játszó Moşu Norbert-László jelmeze, vagy inkább jelmeztelensége, a ráapplikált sérülések, és a színész játéka is egyértelműen utalt bűnösségére. A pozdorjából készült szemétdombon kakaskodó bíróhoz képest a fentről érkezett törvényszéki tanácsos (Kolozsi Borsos Gábor) megint egy másik szintet képviselt, a törvényt számon kérő, de a nyilvános botrányok elkerülése végett azt mégiscsak hajlítgató állami tisztviselőt.

Pontos, egymásra figyelő társulati játékot láttunk, a kis térre méretezett, jól eltalált gesztusokkal, mimikával. Moşu Norbert-László olyan bírót formált, aki meg van róla győződve, hogy helyzete szilárd, mindent megtehet. A „revizor” érkezése egy pillanatra megrémíti, de még sokáig hiszi, hogy ezt is megússza, eddig se volt következménye a törvénytelenségeinek, ez után sem lesz. Külső igénytelensége (sokat elmond róla a foltos-koszosra öregített alsónadrág, amit leplezni se akar) mellett fokozatosan feltárul lelki romlottsága. Kitől várjunk igazságot és méltányosságot, ha éppen az árulja el a kisembert, aki védeni lenne hivatott? Az előadás végén ránk gyújtott fények és ránk szegezett tekintetek a Revizor legvégét idézik. Ha nevetünk, magunkon nevetünk. De a rendezés már korábban is inkább a kesernyés magunkra ismerésre, és nem nevetésre késztetett.

Eredeti megjelenés: kútszélistílus.hu