Mrożek egyedülállóan abszurd és szatirikus stílusa jól áll a társulatnak. A Ház a határon az emberi szabadsággal, a hatalom és az identitásban húzott határvonalak témájával foglalkozik. Keresztes Attila egy leginkább televíziós komédiára emlékeztető formába önti a történetet, mintha egy vígjáték-sorozat jelenetei peregnének a szemünk előtt. A sitcom egyik alapvető jellegzetessége, hogy részről részre visszatérő karakterek mindennapjait látjuk, akiket egyéni viselkedésük, konfliktusaik, vagy félreértéseik tesznek viccessé. Műfaji jellemzője, hogy epizódikus, amit a karakterek statikussága is alátámaszt, karakterfejlődés nem megy végbe, mintha próbababák lennének, akik különböző helyzetekre hasonlóképpen reagálnak. A díszlet egy filmszerű “vágás-technika” lehetőségét teremti meg: ahogy a forgószínpad elmozdul, gyors egymásutánban ismerhetjük meg a ház különböző szobáit, s később is hirtelen váltunk különböző helyszínek között, ami azt a hatást kelti, mintha egy újabb snittet néznénk. A színészek néha kilépnek a térből, mintha gond nélkül lépnének át a képernyőről a színházba. Ekkor a nézőben is tudatosul, hogy ez valójában színház, és nem egy – amúgy hitelesen eladott – sorozatbéli jelenet. 

Az előadás középpontjában egy ház áll, amelyet váratlanul egy országhatárral vágnak ketté, a szobák egyik fele az egyik országba, a másik pedig egy másik országba kerül. Teljesen abszurd helyzet, amely konfliktust és ellentmondást szül. A határ átlépése nem csupán fizikai értelemben vett mozgást jelent, hanem a hatalommal, szabadsággal és a törvényekkel való konfrontációt is. Politikai rákényszerítés: az ember találkozik a saját határaival és elnyomottságával, mindezt egy olyan helyzetben, amiben nincs mit tenni, szabályok közé szorítva kell megpróbálni túlélni. 

Ami engem a legjobban magával ragadott az előadás során, az a “hol a haza?” kérdése. Ijesztő lehet szembesülni olyan történelmi eseményekkel, amiket nem befolyásolhatunk, de mégis bennük kell élnünk. Nehéz témák ezek, különösképp a határon túl rekedt magyarságnak, de az előadás mégis nevettet, mi pedig szívszorító mosolyt kenünk az arcunkra. Családi történeteket elevenítünk fel, amiket talán nem is éltünk meg, egy olyan világról, amiben a hontalanság volt a legnagyobb félelem. Nagytatám hangját hallottam a fülemben, ahogy a múltról beszél, és önmagát kijavítva meséli újra és újra a történelmet.

Összességében erre az előadásra is lelkesen ültem be, mert hatottak rám az elmúlt napok élményei, és lelkesen is jöttem ki onnan, izgatottan várom a finálét.

Barna Léna