Alceste ismét a társadalom orrára csapta az
ajtót, pontosan úgy, mint ahogy közel négy évszázaddal ezelőtt tette. A néhány
évente felbukkanó Molière-i alteregóval folytatott viszonyunk viharos, hiszen
újra és újra faképnél hagynak, de mi mégis mindig megbocsátunk, mert ahogyan ő
elutasítja azt a társadalmat, amely nélkül képtelen élni, úgy nekünk is
szükségünk van a keserédes igazságmondására. De néha jól esik bűnhődni az
emberiség gyarlósága miatt.
Visky Andrej A mizantróp c. előadása
nem kényszerített kalodába, önszántamból zártam magamra azt.
Beleültem a valóságba, az engem körülvevőbe,
ráadásul: egy kultúrkörnyezettel találkozunk, mégpedig a szomszédpajtásainkat,
a filmes világ kisebb és nagyobb kutyáit választotta Martin Crimp brit drámaíró
átirata szereplőinek. A rendező pedig hűségesen meg is tartja őket. Ez az
önreflexív és egyben ironikus rendezői gesztus szövettségesévé tett, innentől
kezdve tudtam: alkotó és néző között megszólaló rapcsata következik, de
természetesen kizárólag barátságos mérkőzésre szabad gondolnunk.
Tehát a vázolt korra és a társadalmi, illetve
kulturális rétegre a következő konfliktust igazítja az aktualizált változat: ez
a mizantróp (Faragó Zénó) sikeres író, tragédiája a show-biznisz világába
fulladó érzelmek és őszinteségek ki-nem-mondottsága, illetve a siker és az
érvényesülés erkölcsileg és morálisan megkérdőjelezhető alternatívái,
pontosabban a pornográfia, a szabadosság, a bohémség tematikája, azaz Jennifer
(Szilágyi Míra), a filmvilág feltörekvő női ikonja, az újragondolt Célimène
itteni története.
Az előadás finoman ötvözi az általános,
egyetemes megfogalmazást a személyes és apró emberszagú pillanatokkal. Míg a
társadalom képmutatását és az eredeti szövegben már jól megfogalmazott Homo
Sapienst, mint jó- és rosszindulatúságába öltözött két-lábon-járó paradoxont
tárgyalja, addig Alceste végig a szeretlek szó kimondását és kimutatását
gyakorolja akasztófásdit játszva, minden betűbe belehalva egy kicsit.
Stan Lilla Alíz
2024. október 12.