Alceste ismét a társadalom orrára csapta az ajtót, pontosan úgy, mint ahogy közel négy évszázaddal ezelőtt tette. A néhány évente felbukkanó Molière-i alteregóval folytatott viszonyunk viharos, hiszen újra és újra faképnél hagynak, de mi mégis mindig megbocsátunk, mert ahogyan ő elutasítja azt a társadalmat, amely nélkül képtelen élni, úgy nekünk is szükségünk van a keserédes igazságmondására. De néha jól esik bűnhődni az emberiség gyarlósága miatt.

Visky Andrej A mizantróp c. előadása nem kényszerített kalodába, önszántamból zártam magamra azt. 

Beleültem a valóságba, az engem körülvevőbe, ráadásul: egy kultúrkörnyezettel találkozunk, mégpedig a szomszédpajtásainkat, a filmes világ kisebb és nagyobb kutyáit választotta Martin Crimp brit drámaíró átirata szereplőinek. A rendező pedig hűségesen meg is tartja őket. Ez az önreflexív és egyben ironikus rendezői gesztus szövettségesévé tett, innentől kezdve tudtam: alkotó és néző között megszólaló rapcsata következik, de természetesen kizárólag barátságos mérkőzésre szabad gondolnunk.

Tehát a vázolt korra és a társadalmi, illetve kulturális rétegre a következő konfliktust igazítja az aktualizált változat: ez a mizantróp (Faragó Zénó) sikeres író, tragédiája a show-biznisz világába fulladó érzelmek és őszinteségek ki-nem-mondottsága, illetve a siker és az érvényesülés erkölcsileg és morálisan megkérdőjelezhető alternatívái, pontosabban a pornográfia, a szabadosság, a bohémség tematikája, azaz Jennifer (Szilágyi Míra), a filmvilág feltörekvő női ikonja, az újragondolt Célimène itteni története.

Az előadás finoman ötvözi az általános, egyetemes megfogalmazást a személyes és apró emberszagú pillanatokkal. Míg a társadalom képmutatását és az eredeti szövegben már jól megfogalmazott Homo Sapienst, mint jó- és rosszindulatúságába öltözött két-lábon-járó paradoxont tárgyalja, addig Alceste végig a szeretlek szó kimondását és kimutatását gyakorolja akasztófásdit játszva, minden betűbe belehalva egy kicsit.

Stan Lilla Alíz