Az eltört korsó zavarba ejtően nehéz kérdéseket nyit meg, akár színpadilag, akár szövegileg fordulunk a mű felé. Abszurd elemeket tartalmazó politikai dráma – ahogy a Figura Stúdió nevezi, színházi krimi –, amely humora ellenére igen sajátos módon kritizálja a kisember társadalmát, és annak politikai és igazságszolgáltatási hovatartozását. Elnagyolt, szélsőséges viselkedési mintákat követő karakterek töltik meg a drámát. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a Kleist által megírt karakterek többek-e, mint a kisember karikatúrái. Amikor először olvastam a szöveget, nagyon bosszantottak az elsőre komikusan szélsőséges figurák, mert azt éreztem, hogy a mű komolysága elveszik azáltal, hogy a humorra alapoz Kleist, és nem a mindenkori átlagemberi magatartásra, viselkedésformákra. De azt hiszem sikerült felülemelkedni a szöveg adta sérelmeimen, mindez Botos Bálintnak köszönhetően. Egy teljesen új értelmezésben lehettem szem- és fültanúja egy korrupt bíró karikatúrájának, amely ebben az esetben nem is egy gúnykép, inkább egy erőteljes, mélyről jövő leköpése a korrupcióval körbemázolt “igazságtornának”, amelyet a falu lakói epres muffinnak hisznek. A falu népe abban a tudatban él, hogy a bíró egy megbízható, szavahihető ember, és még csak bele sem gondolnak abba, hogy mi rejtőzhet a talár alatt (az alsógatyáján és az azon lévő ismeretlen eredetű foltokon túl). Ez a naivitás is kifogástalanul jellemzi az átlagpolgár helyzetét. Ebben a rendezésben egy kifordított értelmezést kapunk, amely egyáltalán nem a kimagasló elit kimagasló problémáira reflektál, hanem az olvasni nem tudó, szerény körülmények közt nevelkedett falunépéről beszélgetünk, holott Kleist drámája szerintem igenis kéri az olvasót, még ha csak halkan, a sorok közt megbújva is, hogy a németalföldi hatalmasságok problémaköreivel foglalkozzon. Nagyon örültem annak, hogy Botos Bálint megfosztotta a szöveget ettől az értelmezéstől, és a reflektort szűkre zárva tényleg csak a kispolgári reált tette láthatóvá. Moșu Norbert-László Ádám bírója az elején tényleg karikatúrának érződhetett, aztán körülbelül a tizenötödik perc tájékán egy szorongó, félelemszerű érzés kapott el, amikor azt éreztem, hogy a bíró igazából egy agyamentnek álcázott gyilkos, aki bármelyik pillanatban előránthatja az alsógatyájából a darab elején látható húsdarálót. Félelmetes volt, mert felfedeztem benne a rettegést. Minden mozdulata kiszámíthatatlan volt, hirtelen gesztusai zavarodottságot mutattak. A többi karakterben is érezhető volt a kidolgozottság, tapinthatóak voltak az egyéni sorsok a levegőben. A díszlet is azt a falusi szegénységet hivatott bemutatni, ami Botos Bálint víziójában megjelent. A Figura stúdiótermét betöltő, dobozszerű díszlet olcsónak hatott, mintha tényleg egy szegény család mindennapjaiba toppantunk volna be. Három oldalról láttunk be a helyszínre, úgy éreztem magam, mint egy kiállításon, ahol a kiállított tárgy és a látogató között egy üvegfal húzódik, amit nem szabad betörni, hogy közelebbről értelmezzük a látottakat, mert beindul a riasztó. Bár a székünk száma felhívta a figyelmünket, hogy hol a helyünk, az az érzés kezdett bennem motoszkálni, hogy a tér megengedné, hogy előadás közben sétáljak, és minden oldalról megvizsgáljam a kiállítást, azaz az előadást. Izgalmas koncepció, remek kivitelezés, és így is izgalmas volt megfigyelni a történéseket, hogy “csak” számot kaptunk a hátunk mögé. Bár a darab főként egy apró, hétköznapi konfliktus köré összpontosul, Botos Bálint rendezése érzékien ábrázolja a rendszer gyengeségeit és az igazság keresésének elkerülhetetlen kudarcait. Ez a kiélezett társadalomkritika a színpadon megelevenedő groteszk jelenetek által egy univerzális igazságot tár a szemünk elé: az igazságszolgáltatás emberek által vezérelt cselekedet, ezáltal sebezhető a korrupcióval szemben.

Barna Léna írása