Tőlünk
karnyújtásnyira dülöngélnek a szereplők, vagy éppen elakad a szavuk a temérdek
piától. Többen síkrészegek. Kocsmában játszódó darabot krimóban adni nagy
ötlet. Bár így, hogy naturalizmust imitálnak, kéne éreznünk a szereplők átható
piaszagát.
Amikor kezdő
rádiósként nekiveselkedtem a sarki italboltban egy riportműsort csinálni, és
hát persze ezt nem lehet úgy, hogy az ember maga is nem vedel, megkértem a
csapost, hogy vörösbor helyett málnaszörpöt adjon. Kifizettem a vörösbor árát,
így mindketten jól jártunk. De majréztam, hogyha közel hajolva beszélünk
egymáshoz, ami kocsmában már csak a hangzavar miatt is gyakori, amúgy azért is,
mert a zsúfoltság dacára eléggé intim hely, a leheletemből rájönnek a csalásra,
és lesz nemulass! De annyira alkoholgőzös, cigarettafüstös volt az egész terem,
hogy ez semmilyen problémát nem jelentett.
Naturalizmust
játszani veszélyes, mert akkor mindennek valódinak kellene lennie, és Egressy
Zoltán 1998-ban, a Katona József Színház Kamrájában bemutatott darabja, a
realizmusa mellett, erőteljesen groteszkbe is hajlik. De a gyergyószentmiklósi
Figura Stúdió Színház a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozata
keretében tartott előadásának az elején azért rögtön vesszük a lapot, mert
kapásból jók a színészek. Két asztal és székek jutnak nekik, amúgy háromnegyed
körben körbeüljük őket, bokszokban, székeken, kinek mi jut. A kör hiányzó
részét a hosszú bárpult tölti ki, mögötte márkás piák polcaival, ami kissé
megnehezíti, hogy korabeli falusi italboltban érezzük magunkat, ahol borból
volt piros és fehér, szélesebb választékra nemigen lehetett számítani. És
amikor a kocsmárostól, aki eredetileg férfi, de most Bartha Boróka
alakítja meglehetősen jól, bort kérnek tőle, nem is igen ad mást. Határozott
mozdulatokkal önti, a pohár alját a nyomaték kedvéért még oda is koccintja
pulthoz, hogy hát tessék, itt van, nesze! Ha pedig Pestről BMV-vel érkező,
finnyás úrinő toppan be hozzá, és light colát kér, mély megvetéssel,
felháborodva fortyan fel, hogy mit pipiskedik, mit játssza meg az agyát ez itt,
cola van és kész, azon belül nem lehet válogatni!
Mögötte pedig ott
vannak a finom, márkás italok, amiket amúgy, némi plusz fáradtsággal,
szerencsés lett volna az előadás idejére eltakarítani, mert így érződik, hogy
tutira van light cola is a Red Hole Music Pubban, ami egy pincehelyiség. A
városnak valószínűleg olyan közösségi tere, mint falun a kocsma, ennyiben
viszont teljesen hiteles a darabhoz, ami egy Irgács nevű, Isten háta mögötti,
képzeletbeli faluban játszódik, ahol szinte megállt az idő. Tengenek-lengenek,
közmunkán lézengenek, elvágyódnak innen, de azért, hogy el is menjenek, semmit
nem tesznek az emberek. Csakúgy elvannak, jobb híján is isznak és isznak,
egymást piszkálják, froclizzák, bántják, de ugyanakkor kapaszkodni is próbálnak
a társaikba, de ez nemigen megy, miközben az ő kis mikrovilágukban mégiscsak
fontosak egymásnak, hiszen másokkal alig érintkeznek.
A szűk játéktér még
inkább érezteti a bezártságot, ráadásul mi nézők is behatároljuk a
lehetőségeket, szinte a szereplők nyakán ülünk. Nincs tóparti jelenet, vurstli
csak jelzésszerűen, minden zárt térbe kerül, mintha egyre inkább szorulna a
hurok, mind elviselhetetlenebbé válna a börtönszerű lét. Ide toppan be Bece, Fodor
Alain Leonard megszemélyesítésében, a pesti, biztos egzisztenciájú,
értelmiségi fickó, akinek minden „jó doga” ellenére szintén hiányzik valami,
mint az ittenieknek, ezért Portugáliába tart, ha úgy tetszik, kicsit világgá
megy. A színész eljátssza, hogy végtelenül öntörvényű, makacs. Szeretné
szabadnak gondolni magát. Akár házasságtól is mentesnek, bár van felesége, ő
jön majd, Szilágyi Míra képében, utána BMV-vel. De elfelejti a kocsmáros
lányának, a Máthé Barbara által alakított Masninak, akivel „időlegesen”
összejön, mondani, hogy nős. Kedvét leli benne, amit szórakozásnak tekint. A
lány pedig az innen való menekülés eszközének tartja őt. Jó mesélni neki,
játszani a művelt, nagyfiút, és jó „habzsolni” a megjátszottság mentes
természetességét. Masninak pedig mennyei manna a fiú által nyújtott, mind
elérhetőbbnek tűnő reménysugár. Mintha az ordító társadalmi, kulturális
különbségek dacára szerelmesek lennének, és röpke pillanatokra azok is.
Egymásba fúródik a tekintetük, önkéntelenül is találkozik a kezük, test testhez
ér.
De ez az Ady által
megírt magyar ugar országa, ahol a gaz lehúz. Ahol történelmi, társadalmi,
emberi dolgok belegyalogolnak a létezésbe, a már-már felcsillanó, de aztán kék
madárként tovatűnő boldogságba. Aki nem ismeri a darabot, annak számára is
sejthető, hogy baj lesz, sőt felsejlik a tragédia szele, ami aztán be is
következik.
Egressy darabjait
kétféleképpen lehet a színpadon nagyon eltolni. Az egyik, amikor komolykodva,
kiölve belőlük a humort, „eldrámázzák” őket, búskomorra hangolva a szöveget,
ami így szinte össze szottyad, elvész az élettel telítettsége, a sava-borsa. A
másik, amikor poénokra hajtanak, marháskodnak, jóformán csak a bohózati elemek
dominálnak, elsinkófálják a közlendőt, súlytalanul szórakoztatnak. Az első
verzió rendszerint unalmas, valószínűleg bukásra ítélt. A második variáció
lehet fölöttébb sikeres. Roppant nehéz eltalálni az igen kényes egyensúlyt,
egy-egy produkción belül is lehetnek nem túl szerencsés kilengések mindkét
irányba.
Lengyel Ferenc rendezőként,
aki a Katonában mind a 423 alkalommal Reteket játszotta, tavaly a József Attila
Színházban rendezőként némiképp a könnyedebb szórakoztatás irányába ment el, de
nem végletesen, épkézláb, méltán sikeres produkciót állított színre. Ezt
valószínűleg a közönség ottani igényei, a hely szellemisége is sugallta. Az
angyalföldi teátrum publikuma szeret viszonylag felhőtlenül kikapcsolódni, még
ha ez mostanában valamelyest változóban is van. A Katonában miközben
hatalmasakat nevettem, több jelenet közben megrendültem, röpke időre tán még
levegőt is elfelejtettem venni, és mintha néhány könnycsepp is kikívánkozott
volna a szememből.
Tóth Árpád gyergyószentmiklósi rendezése eltalálja a megfelelő egyensúlyt a
szívszorító és a komikus mozzanatok között. A kirúgott, agresszív rendőrként,
Retekként, aki szintén Masnira hajt, Moșu Norbert-László félelmetes és nevetséges egyszerre. Faragó Zénó papja már
nyilvánvalóan sok mindenben nem hisz. Csipeszként Kolozsi Borsos Gábor
és feleségeként, Pascu Tamara Jucikaként egyaránt nem találják lábuk
alatt a talajt. Ahogy a kocsmárosból nő lett, úgy Sátánból Sátánné, aki a
krimóban naphosszat üldögélve, leginkább önkívületi állapotban önti magába az
alkoholt.
Pál Alexandra jelmeztervező érzékelteti a lepukkantság, lekoszlottság, gyűröttség
különböző fokozatait, ami sajnos nem csak Irgács lakóira jellemző. Országos
szinten is abszolút fellelhető, most amikor nem csak sok tekintetben áll az
idő, hanem bizonyos mértékig visszafelé araszolunk az időben, a történelemben.
Eredeti megjelenés: art7.hu
2023. augusztus 24.