Tőlünk karnyújtásnyira dülöngélnek a szereplők, vagy éppen elakad a szavuk a temérdek piától. Többen síkrészegek. Kocsmában játszódó darabot krimóban adni nagy ötlet. Bár így, hogy naturalizmust imitálnak, kéne éreznünk a szereplők átható piaszagát.

Amikor kezdő rádiósként nekiveselkedtem a sarki italboltban egy riportműsort csinálni, és hát persze ezt nem lehet úgy, hogy az ember maga is nem vedel, megkértem a csapost, hogy vörösbor helyett málnaszörpöt adjon. Kifizettem a vörösbor árát, így mindketten jól jártunk. De majréztam, hogyha közel hajolva beszélünk egymáshoz, ami kocsmában már csak a hangzavar miatt is gyakori, amúgy azért is, mert a zsúfoltság dacára eléggé intim hely, a leheletemből rájönnek a csalásra, és lesz nemulass! De annyira alkoholgőzös, cigarettafüstös volt az egész terem, hogy ez semmilyen problémát nem jelentett.

Naturalizmust játszani veszélyes, mert akkor mindennek valódinak kellene lennie, és Egressy Zoltán 1998-ban, a Katona József Színház Kamrájában bemutatott darabja, a realizmusa mellett, erőteljesen groteszkbe is hajlik. De a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozata keretében tartott előadásának az elején azért rögtön vesszük a lapot, mert kapásból jók a színészek. Két asztal és székek jutnak nekik, amúgy háromnegyed körben körbeüljük őket, bokszokban, székeken, kinek mi jut. A kör hiányzó részét a hosszú bárpult tölti ki, mögötte márkás piák polcaival, ami kissé megnehezíti, hogy korabeli falusi italboltban érezzük magunkat, ahol borból volt piros és fehér, szélesebb választékra nemigen lehetett számítani. És amikor a kocsmárostól, aki eredetileg férfi, de most Bartha Boróka alakítja meglehetősen jól, bort kérnek tőle, nem is igen ad mást. Határozott mozdulatokkal önti, a pohár alját a nyomaték kedvéért még oda is koccintja pulthoz, hogy hát tessék, itt van, nesze! Ha pedig Pestről BMV-vel érkező, finnyás úrinő toppan be hozzá, és light colát kér, mély megvetéssel, felháborodva fortyan fel, hogy mit pipiskedik, mit játssza meg az agyát ez itt, cola van és kész, azon belül nem lehet válogatni!

Mögötte pedig ott vannak a finom, márkás italok, amiket amúgy, némi plusz fáradtsággal, szerencsés lett volna az előadás idejére eltakarítani, mert így érződik, hogy tutira van light cola is a Red Hole Music Pubban, ami egy pincehelyiség. A városnak valószínűleg olyan közösségi tere, mint falun a kocsma, ennyiben viszont teljesen hiteles a darabhoz, ami egy Irgács nevű, Isten háta mögötti, képzeletbeli faluban játszódik, ahol szinte megállt az idő. Tengenek-lengenek, közmunkán lézengenek, elvágyódnak innen, de azért, hogy el is menjenek, semmit nem tesznek az emberek. Csakúgy elvannak, jobb híján is isznak és isznak, egymást piszkálják, froclizzák, bántják, de ugyanakkor kapaszkodni is próbálnak a társaikba, de ez nemigen megy, miközben az ő kis mikrovilágukban mégiscsak fontosak egymásnak, hiszen másokkal alig érintkeznek.

A szűk játéktér még inkább érezteti a bezártságot, ráadásul mi nézők is behatároljuk a lehetőségeket, szinte a szereplők nyakán ülünk. Nincs tóparti jelenet, vurstli csak jelzésszerűen, minden zárt térbe kerül, mintha egyre inkább szorulna a hurok, mind elviselhetetlenebbé válna a börtönszerű lét. Ide toppan be Bece, Fodor Alain Leonard megszemélyesítésében, a pesti, biztos egzisztenciájú, értelmiségi fickó, akinek minden „jó doga” ellenére szintén hiányzik valami, mint az ittenieknek, ezért Portugáliába tart, ha úgy tetszik, kicsit világgá megy. A színész eljátssza, hogy végtelenül öntörvényű, makacs. Szeretné szabadnak gondolni magát. Akár házasságtól is mentesnek, bár van felesége, ő jön majd, Szilágyi Míra képében, utána BMV-vel. De elfelejti a kocsmáros lányának, a Máthé Barbara által alakított Masninak, akivel „időlegesen” összejön, mondani, hogy nős. Kedvét leli benne, amit szórakozásnak tekint. A lány pedig az innen való menekülés eszközének tartja őt. Jó mesélni neki, játszani a művelt, nagyfiút, és jó „habzsolni” a megjátszottság mentes természetességét. Masninak pedig mennyei manna a fiú által nyújtott, mind elérhetőbbnek tűnő reménysugár. Mintha az ordító társadalmi, kulturális különbségek dacára szerelmesek lennének, és röpke pillanatokra azok is. Egymásba fúródik a tekintetük, önkéntelenül is találkozik a kezük, test testhez ér.

De ez az Ady által megírt magyar ugar országa, ahol a gaz lehúz. Ahol történelmi, társadalmi, emberi dolgok belegyalogolnak a létezésbe, a már-már felcsillanó, de aztán kék madárként tovatűnő boldogságba. Aki nem ismeri a darabot, annak számára is sejthető, hogy baj lesz, sőt felsejlik a tragédia szele, ami aztán be is következik.

Egressy darabjait kétféleképpen lehet a színpadon nagyon eltolni. Az egyik, amikor komolykodva, kiölve belőlük a humort, „eldrámázzák” őket, búskomorra hangolva a szöveget, ami így szinte össze szottyad, elvész az élettel telítettsége, a sava-borsa. A másik, amikor poénokra hajtanak, marháskodnak, jóformán csak a bohózati elemek dominálnak, elsinkófálják a közlendőt, súlytalanul szórakoztatnak. Az első verzió rendszerint unalmas, valószínűleg bukásra ítélt. A második variáció lehet fölöttébb sikeres. Roppant nehéz eltalálni az igen kényes egyensúlyt, egy-egy produkción belül is lehetnek nem túl szerencsés kilengések mindkét irányba.

Lengyel Ferenc rendezőként, aki a Katonában mind a 423 alkalommal Reteket játszotta, tavaly a József Attila Színházban rendezőként némiképp a könnyedebb szórakoztatás irányába ment el, de nem végletesen, épkézláb, méltán sikeres produkciót állított színre. Ezt valószínűleg a közönség ottani igényei, a hely szellemisége is sugallta. Az angyalföldi teátrum publikuma szeret viszonylag felhőtlenül kikapcsolódni, még ha ez mostanában valamelyest változóban is van. A Katonában miközben hatalmasakat nevettem, több jelenet közben megrendültem, röpke időre tán még levegőt is elfelejtettem venni, és mintha néhány könnycsepp is kikívánkozott volna a szememből.

Tóth Árpád gyergyószentmiklósi rendezése eltalálja a megfelelő egyensúlyt a szívszorító és a komikus mozzanatok között. A kirúgott, agresszív rendőrként, Retekként, aki szintén Masnira hajt, Moșu Norbert-László félelmetes és nevetséges egyszerre. Faragó Zénó papja már nyilvánvalóan sok mindenben nem hisz. Csipeszként Kolozsi Borsos Gábor és feleségeként, Pascu Tamara Jucikaként egyaránt nem találják lábuk alatt a talajt. Ahogy a kocsmárosból nő lett, úgy Sátánból Sátánné, aki a krimóban naphosszat üldögélve, leginkább önkívületi állapotban önti magába az alkoholt.

Pál Alexandra jelmeztervező érzékelteti a lepukkantság, lekoszlottság, gyűröttség különböző fokozatait, ami sajnos nem csak Irgács lakóira jellemző. Országos szinten is abszolút fellelhető, most amikor nem csak sok tekintetben áll az idő, hanem bizonyos mértékig visszafelé araszolunk az időben, a történelemben.

Eredeti megjelenés: art7.hu