Szatmárnémetiben rendezték idén a romániai kisebbségek – magyarok, németek, zsidók és romák – találkozási helyszínéül szolgáló 10. Interetnikai Színházi Fesztivált. A programsorozat 8. és 9. napi előadásai Kézdivásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról és Gyergyószentmiklósból érkeztek…

Úgy tűnik, a szombati program tematikája a médiumok köztiség: a gyergyóiak színpadja mögött szintén óriási vetítővászon húzódik. Érdekes, hogy a Figura Stúdió Színház marketing szempontjából is a mozis élményt erősíti, amennyiben a kezdés előtt több trailert lejátszanak aktuálisan futó produkcióikról. Jó ajánlólevél a társulattal való további ismerkedéshez maga a Boldogtalanok is. Húber Vilmos (Moșu Norbert-László) papi nyomdászból Albu István rendező televíziós gyártásvezetőt csinál, aki ebben a verzióban nem szerelmesleveleket kap a lányoktól, hanem enyhén erotikus fényképeket készít róluk. Élettársa és gyermekének anyja, Róza (D. Gulácsi Zsuzsanna) egy napon úgy dönt, magukhoz költözteti Vilmos legújabb szeretőjét, az ártatlan kamasz Vilmát (Sosovicza Anna), hogy legalább ennyire kontrollálni tudja férje kicsapongásait. Persze hátsó szándéka is van, de Füst Milán drámája azért lebilincselő, mert ezek az eltitkolt/elfojtott vágyak napról napra változnak – nem csak Rózában, minden szereplőben. Kollektív belső nyomozás: miért bántjuk folyton magunkat és egymást? Miért vagyunk képtelenek jól szeretni? Miért irtózunk a boldogságtól? Erősíti a krimijelleget a – hentest is alakító – Kolozsi Borsos Gábor szüntelenül lüktető zenéje, és a párhuzamosan vetített, sok közelivel operáló fekete-fehér film, amelyet több kamera képéből, élőben vág Fehér Csongor. Noir hangulatú, artisztikus, érzéki képek – felmerülhet bennünk a gyanú, hogy Vilmos gyártásvezetőként pornóban utazik, bár erre nem történik szövegszintű utalás. Az előadás egyik legfőbb erénye a termékeny minőségek köztiség. A Huszár Kató tervezte, intenzív textúrákat kombináló díszlet üvegasztala egyszerre kelt ódon és a sterilitásig modern hatást. Majd kocsonya és levágott disznófej zsírja maszatolja össze, egy árva kisfiú rajztáblának használja, hogy aztán Vilma próbálgassa rajta szégyenlős meztelenségét – így működik a tudatalatti. A szenvedély, a fétis mindenen eluralkodik: attól olyan fojtogató a miliő, hogy szexuális vágy és halál azonos súllyal esik latba. Azt viszont nem feltétlenül érzem szerencsésnek, hogy Vilmos a darab egészében nárcisztikus szociopataként viselkedik, Róza pedig az elejétől fogva pokolian keserű nő. Albu István rendezése erősen kettőjük viszonyára épít, talán ezért is mutathatna egy kicsit többet abból, mit szeretnek, mit szerettek ők valaha egymásban. Keresztes Franciska dramaturg alaposan megnyeste a mellékszálakat, ám a történet ebben a töredékes formában is meglepően jól működik. Az epizódok éppen attól válnak életszagúvá, hogy látszólag esetlegesek. Nagyon szép például Vilmosnak az egyik operatőrrel – a drámában Mihály szolgával – (Molnár Zsolt) folytatott rövid, szinte érdektelen beszélgetése annak gimnáziumi elbocsátásáról. Jóleső, természetes ideje van az árva gyerekek párperces megjelenésének – megjegyzem, bizarr élmény ennyire kicsi babát látni színpadon. Csak azzal kapcsolatban van hiányérzetem, ahogy Vilmos testvérének, Rózsinak a története megszakad; talán nem függetlenül attól, hogy Szilágyi Míra alakítását a tüneményesen proli bártáncoslány szerepében még sokáig elnézné az ember. De nem csak az ő játéka: az egész előadás maradandó színházi élményt nyújt.


Eredeti megjelenés: tiszatajonline.hu

2022. november 25.