A 13. székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon egyebek mellett két olyan előadást láttam, amelyek kérdésfelvetései, alkotói ambíciói egybecsengenek – ennek az oka nem egy véletlen mintázat, hanem Hatházi András, és kollégái, akikkel létrehozta ezeket.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált a komplex hálózatok elméletének tudományterületén világhírűvé vált fizikus, Barabási Albert László könyve, A képlet színpadi változatával. Az adaptációt Hatházi András és Deák Katalin készítette, és Hatházi András rendezte. Az előadás (és a cím) Brecht Mahagonny felemelkedése / tündöklése és bukása című darabjára utal, amelyet stíluskereső tanulmányként szoktak értelmezni. A Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című színdarabját ugyan vagy tíz évvel később írta, az előadás során nekem többször is eszembe jutott. És bár A képlet színpadi változata tartalmilag merőben eltér a fent említettdaraboktól, valami mégis áttetszett a vészkorszak társadalmi dinamikáival foglalkozó anyagokból az érvényesülés, sikeressé válás élet-halál fontosságú kérdéséről tán éppen azzal, hogy a közeggel, a világgal, amiben élünk, érdemben nem foglalkozott – mint ahogy a rettenetes történelmi helyzetek mélye felé haladva mind életszerűbb, hogy a bajokról hallgatunk, nem pedig beszélünk róluk. Izgalmasan játékosnak találtam a vállalást. Ahogy a másik előadást is, amely Hatházi játszott figurája által képviselt dilemmáról szól, A sarlatán címmel. A szöveget Tom Dugdale és Hatházi András írta, előbbi rendezte, utóbbi a címszereplő volt már amennyiben szokás szerepet így illetni egy kamaratandrámában. Ezt az előadást a fesztivál a Magyar Dráma napjára időzítette, amivel szép ziccert is adtak az akkor már uszkve egy órája folyó hagyományosan zárt formájú előadás kinyitásához – Hatházi azzal a kérdéssel fordult a közönséghez, hogy mi is a színház, ki mit ért alatta. Az előadás aztán a nyitás után a kezdeti formához visszatérve ért véget.

A K. Gedeon tündöklése és bukása lendületes zenei aláfestéssel kezdődött, illetve azzal, hogy be- és átmentünk a nagyszínpadon az érkező közönséget figyelő rendező mellett még a játéktéren kívül, majd keresztülkacskaringóztunk a díszleten tüllfátylak, jelmezes színészek közt, ahol lopott mosolyokon, flitterhangulaton át a kis nézőtérre jutottunk (díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka). Már állapotban voltunk, észnél kevésbé – nekem például egy jó zenétől teljesen el tud menni a józan ítélőképességem, akkor is, ha ezzel pontosan tisztában vagyok –, felteszem, mások is valami ilyesmiért járnak színházba, hogy mindezt másokkal együtt éljék át. Ahogy kedves kollégám a másik előadásban meg is válaszolta Hatházi András kérdésére, hogy a mi a színház: szórakozás. Amikor ez elhangzott, alighanem mindenki számára világos volt, hogy szórakozni nemcsak hehegve szoktunk – bár az se feltétlenül kutya –, az is szórakozás, ha mélyen elgondolkodunk, egy történet, egy állítás tükrébe nézünk. Egyáltan: tudatában kell lennünk, hogy színházba menni olyan szerencsés társadalmi státust jelent, ami nem mindenkinek adatik meg. A játék érzékletes személyes szakmai elemekkel, színes, könnyed, kedvteli módon használt színházi eszközökkel adta elő a könyv lényegi dilemmáját: a siker nemcsak a teljesítménytől függ. Annyi minden más mellett elhangzott az is, hogy kevesen járnak színházba, alig van kinek előadásokat játszani. Arra vonatkozóan azonban aztán nem tettek fel kérdéseket, vajon mi lehet ennek az oka. Problémásnak találom a kérdésfeltevés hiányát, mert arról kaptunk képet, ők mennyire eltökélten csinálják – a hiány által pedig keletkezett egy olyan sugalmazás, mintha a nem-színházba-járásról azok tehetnének, akik nem járnak színházba. Ez viszont aligha állja meg a helyét – illetve ez lényegesen bonyolultabb probléma, minthogy egy ilyen témát[1] választva egyszerűen ignorálják. Nyilván elfogadtam azt, hogy az előadás a színházat vizsgálva inkább a színházcsinálókra fókuszált, de nekem Barabási Albert könyvének szándékából ez nem tűnt ilyen egyoldalúnak.

Az nagyon nyilvánvaló a két előadásból, hogy Hatházi Andrást a színház mibenléte is foglalkoztatja. A gyergyói előadás első jelenetében matematikai egyszerűséggel eljátsszák nekünk, mi a színház: színészek, megtanult szöveg, mindig megtörténő cselekmény, nézők, akik teljes mértékben hagyatkoznak az előadásra. Mindezt a társulat tagjainak egyéni és közös élményei-tapasztalataiként kapjuk meg – már itt jelen van az a matematikai magától értetődő egyszerűség, ami mellett nincs egyetlen felesleges pont sem, hiszen tudjuk, az már jelentéssel bírna. Igaz, a kabaré-formát később értjük meg, de még ez is belefér a matematikai feladvány metaforájába, mint a tüllfátylak, amelyeken át látjuk, mit tesznek zárójelbe. A színészek elárulják, hogy az előadásuk célja az, hogy hassanak ránk, nézőkre, és kíváncsian várják is ezt a hatását. Tamás Boglár, Sosovicza Anna, Barabás Árpád, Dávid A. Péter élénken figyelmesek, lendületesek, jó ritmusban vannak, a személyességüket feloldják ebben a hagyományos színházi formákban, a kabaréban.

A gyergyói előadásnak számtalan jó pillanata volt, mert hagyatkozott a színészekre: a gyakorlottabbak erős bizonyossággal és kedvvel játszottak velünk, a pályakezdő Sosovicza Anna pedig nagy bizalommal állt közéjük, a kételyeivel is játszva. Egyetlen nyűgöm volt, amikor a figyelemreméltóan friss szövegben (dramaturg: Deák Katalin) elhangzott a galambbal sakkozni kitétel, amitől én rángást kapok – már annakidején első hallásra is szellemtelennek tetszett, de úgy voltam vele, hogy amíg hetedikes kisfiúk ismételgetik tornaöltözőből kifelé jövet, addig nem számít, mert csak kinövik, azonban rejtély, miért nem tud kiveszni a felnőttek közbeszédéből, pláne hogyan és miért kerül bele egy ilyen figyelemreméltóan eredeti színházi szövegbe.

Utólag kötöm össze Hatházi András drámaírói, színészi és rendezői dilemmáját: őt alighanem az foglalkoztatja leginkább, miként tud hatni a színház a nézőire, illetve akár a készítőire – amit meg tudunk érteni, hiszen ez az emberi viszonyok közt ugyancsak ez a legfontosabb, legkockázatosabb és legkétségesebb is.

...

Eredeti megjelenés: szinhaz.net