Gyergyóban színházat nézni nekem mindig a tanulmányi kirándulások feelingjét hozza – az első gyergyói színházas élményeim a nyolc-tíz évvel ezelőtti Nemzetiségi Színházi Kollokviumokhoz kötnek, ahol még egyetemista teatrológusként kezdetleges kritikák írásával gyakorlatoztunk a fesztiválon, színházat néztünk és buliztunk, mint minden rendes ember. Kicsit más most fesztiválos köret nélkül előadást látogatni. Az odaútra is jobban figyelek: sötét, mioritikus fenyvesen keresztül érkezünk meg egy másik dimenzióba, amit Gyergyónak hívnak. Csend van, hó és már be is sötétedett. A Figura Stúdióban mindjárt megnézzük Mika Myllhallo darabját, a Káoszt.

A finn drámaíró, aki színész és színházigazgató is, a Káoszt egy drámatrilógia második darabjaként írta. A három férfiszereplőt felvonultató Pánik című első drámája után a Káosz három harmincas éveiben járó nő, Sofia, Julia és Emmi – a gyergyói verzióban Andi, Juli és Eni – káoszba torkolló krízisét mutatja meg. Van itt minden, ami hat hónap alatt a nők életének válsághelyzeteibe belefér: megcsalás, válás, szerelmi háromszög, terhesség/anyaság, idegösszeroppanás, dühkitörés, berúgás, karrierválság, kontrollvesztés. Ebben a kontextusban teljesen indokolt és természetes, hogy levezetésképp Andi és Eni is váratlanul behúznak egy-egy mellékszereplőnek, és mindkettőből törvényszéki ügy lesz.

Az előadás neurotikusságához hozzásegít, hogy a három főszereplőt alakító színésznő játszik minden egyéb mellék- és epizódszereplőt, vagyis a történetben felbukkanó férfiakat. Myllyaho a harmincas-negyvenes nők mentális és lelki válságáról rántja le a leplet, arról a még mindig tabuként kezelt idegösszeroppanásszerű állapotról, amely bármelyik nőből előjöhet a feltorlódó párkapcsolati és/vagy munkahelyi problémák és egyre feszítő felelősségek hatására. A Káosz rendkívül nyersen és őszintén, ám a lélektani motivációk felfedésén keresztül mégis iróniával képes egyszerre szórakoztatni és megértetni a három női szereplő életébe beköszöntő válság mélyebb összefüggéseit. De lássuk, hogy néz ki a Myllyaho-féle szöveg a Figura Stúdió színpadára alkalmazva?

Az előadás rendezője és dramaturgja, Deli Szófia és B. Markó Orsolya, pályájuk elején lévő színházi alkotók, mindketten a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végeztek néhány éve, rendező, illetve teatrológia szakon. A Káosz a harmadik közös munkájuk, a gyergyói közönség a 2019-es Kollokviumról ismerheti a Palimadár á la Carte vacsoraszínházi előadásukat is, amely a Balfácánt vacsorára átirataként született.

Egy, az alkotópárossal készült podcast-interjúban hangzik el Deli Szófitól, hogy miért esett a Káoszra a választás: a Figura Stúdió Színház részéről érkezett a felkérés, hogy olyan nőkről szóló darabot állítsanak színpadra, amelyben csak női szereplők vannak. Myllyaho darabja ideális választásnak tűnt, a finn drámaíró instrukciói szerint is a három női főszereplő játssza a mellék – és epizódszerepeket is – ez eleve kihívást jelent úgy a színészeknek, mint a rendezőknek.

A szinte kizárólag női alkotókból összeválogatott alkotócsapat (amelynek egyetlen férfiszereplője Kolozsi Borsos Gábor, aki az előadás zenéjét Sosovicza Annával közösen válogatta és szerkesztette) a gyergyói, de valószínűleg erdélyi-székelyföldi néző számára is új perspektívát megszólaltató szöveget visz színpadra, amelynek főszereplői az urbánus, nyugati harmincas nők életstílusába engednek betekintést.

B. Markó Orsolya a Palimadárhoz hasonlóan most is átiratot készített, és az eredeti finn drámát igyekezett a helyi aktualitások arcára szabni és gazdagítani: így kerül bele az eredeti szöveghez képest egy új mellékszereplő, az anya-karakter (Bartha Boróka), amely az eredeti szöveghez képest hozzáadott érték még akkor is, ha Mika Myllyaho valószínűleg szándékosan írt csak férfi mellékszereplőket az eredeti szövegbe. A dramaturgi munka másik látványos eleme a petefészek termelést a rágógumi automatához hasonlító monológ, vagy az eredeti szövegben a Juli által (Szilágyi Míra) referenciapontként emlegetett könyv, Naomi Klein Sokkdoktrínájának behelyettesítése Lucian Boia román történelmet mítosztalanító kultusz-könyveivel. Lucian Boia számomra nem tud egyenértékűvé válni a Sokkdoktrínával, amely a modern, nyugati élet láthatatlan machinátorairól, a társadalmi méreteket öltő káoszból, például a háborúkból hasznot húzó „sokkdoktrokról” szól – valószínűleg nem véletlenül ez a Myllyaho által eredetileg megírt pszichológus szereplő, Juli vesszőparipája is. A Sokkdoktrína helyett Juli itt a Miért más Romániá?-t és A román kommunizmus különös történetét emlegeti – az alkotók úgy gondolták, hogy ebben a kultúrkörben a női főszereplők nem lehetnek Klein könyvén vitázó spinék, Boia jobban beillik a hús-vér erdélyi nőkről alkotott képbe. Boia vitaindító könyvei és a magyar iskola átnevezéséért és az iskolaösszevonásért aggódó Andi merész és találó megoldásnak hangozhatnak, mégis, amint megszólalnak a térből ezek az újonnan beékelt történetek, túl robusztusnak, kicsit beleerőltetett dramaturgiai elemeknek tűnnek, amelyek kilógnak az eredeti szöveg világából. Ezek a problémák valósak és fajsúlyosak az erdélyi magyar kultúrkörben, azonban mellékszálként ki nem bontott lehetőségek maradnak, amelyek vagy teljesen át kellett volna írják a darab logikáját, vagy pedig egy következő alkotás témájául szolgálhatnának.

Az eredeti darabnak a román-magyar tematika nékül is épp elég éle van, és az eredeti szöveg kiaknázandó feladatokat biztosít a színészek számára. A három női főszereplő, a pszichológus Juli, az iskolai tanár Andi és az újságíró Eni még fejenként 4-5 férfi mellékszereplőt játszik el: Misit, Andi férjét; a kávézóban telefonáló macsót (a darab leghangsúlyosabb jelenetének egyik szereplőjét); Eni utálatos főszerkesztőjét; Eni férjét, a nárcisztikus Leót; vagy Juli bipoláris páciensét, akitől gyereket vár majd. Csak az itt felsorolt mellékszereplőkből érezhető, mennyire neurotikus vizekre evez a történet, és milyen sarkított szempontból látjuk a női-férfi kapcsolatokat az őrület határán lévő nők krízishelyzeteinek prizmáján keresztül.

Ezeket a darab kínálta feladatokat sikerül abszolválni úgy színészileg, mint rendezőileg. Kiemelkedő alakítást nyújt Vajda Gyöngyvér, aki ugyanolyan hiteles nőként, mint férfiként; nagy erőbedobással viszi a ráosztott szerepeket – leeshet az állunk, hogy egyik pillanatban még könnyekkel küszködve, nagy beleéléssel mondja a megcsalt nő monológját, akire ezzel párhuzamosan rázuhan a munkahelyi kiégés is, másik pillanatban már a skizofrén férfi páciens két szereppel megoldott (Vajda Gyöngyvér és Bartha Boróka) figurájának egyikét alakítja. Ugyanilyen emlékezetes a színésznő által életre keltett telefonáló macsó férfi, akinek Andi a helyzet magaslatán váratlanul behúz egyet. Szilágyi Míra igazgatónője (amely egy mellékszerep) kissé modoros, de talán szándékosan van ennyire elrajzolva ez a szájjal-fogakkal gesztikuláló karakter – ez a modorosság a főszerepben, Juliként sokszor képes a humor forrásává, az érzékenység ellenpólusává, a tagadás kifejezőeszközévé válni. Bartha Borókának a dühös, kifakadó Andi-pillanatai állnak a legjobban, illetve a már korábban említett anya-szerep, amely B. Markó Orsolya dramaturgi munkájával lett ügyesen belecsempészve az eredeti szövegbe.

A Káosz nem egyszerű beszélgető-show, hanem folyamatosan pörgő, a három nő életéből egyre felfokozódó szituációkat felsorakoztató tragikomédia, amellyel a beláthatatlan végkifejlet felé haladunk. A szintén fiatal pályakezdők által megálmodott látványvilág, Huszár Kató díszlete és a Sikó Doró tervezte jelmez is erre a neurózisra segít rá: az élénk színek, a multifunkcionális térszerkezetek, ahonnan bármelyik pillanatban előbukkanhat valaki, a jelenetváltást elősegítő mozgatható elemek és a nyomasztó, fehér-fekete, krétarajzra emlékeztető jelmezek, amelyeket a mellékszereplőkre aggatnak, mind-mind a tér metakommunikációs jellegét erősítik. Ha ezt a teret egy abszurd Káosz-terápiás szobának nézzük, amelyben Juli rendel, akkor méginkább legitimnek hatnak a polcokon csüngő gyerekkori csecsebecsék, családi fényképek, rágógumi automaták és macik. Szintén a térhez tartozik az a gátlástalan narrátor-hang, aki össze-vissza spoilerez a kivetített jelenetcímekben és a hozzá fűzött kommentárokban – ez a feliratozás is élő része az előadásnak, közvetlen humorforrás, amivel a nézőt is mindentudóvá avatja.

A keretes szerkezetbe zárt Deli-B. Markó-féle Káosz-előadás a rácsok mögött várakozó káosz-királynők képével zárul – mi lehetne jobb feloldozás ehhez a befejezéshez, mint az ABBÁ-tól a Gimme, gimme, gimme a man after midnight? Lehet, hogy ez még Mika Myllyaho jól álcázott, decensen gúnyra hajló mosolyát is nevetésre bírná…

Eredeti megjelenés: jatekter.ro