El kell fogadnunk: a nők manapság fontosabbak a színház világában, mint a férfiak. Nemcsak azért, mert a magyar közönségbeli arányuk érezhetően meghaladja az ötven százalékot vagy mert a leghatásosabb színészek között több a nő, mint a férfi, hanem mert a patriarchátus szemléletmódja alapján megképződő hátrányos helyzetükben is képesek jelentős művészi értékeket teremteni. Mivel a női-férfi viszonyokat nem érdemes sportversenyek mintájára nézni, a nők sikereinek örülhetnek, a tragédiáikon kesereghetnek a férfiak is.
A finn kortárs író, Mika Myllyaho, aki a Helsinki Színiakadémián színházrendezőként végzett, első darabját Pánik címmel három olyan harmincas éveiben járó férfiről írta, aki idegösszeomlásig jut. Ő rendezte meg a komédia ősbemutatóját, amelyet az elmúlt tizenöt évben már számos helyen előadtak (Magyarországon felolvasó színházi formában). Ennek egyfajta folytatása lett a Káosz című fekete komédia, amely három harmincas nőről szól. Parádésan jó darab - nagyobb siker, mint a Pánik. Hamar elkészült a magyar fordítása (Jankó-Szép Yvette munkájaként), több magyar színházban is játszották már, nemrég pedig B. Markó Orsolya átdolgozta, s ezt a verzióját a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház bemutatta. Örömteli, hogy Kisvárdán is megtekinthettük ezt az előadást, mert izgalmas, élvezetes produkció lett.
A három megjelenő szereplő közül kettőnek a neve megváltozott (a karakterük nem), s más lett néhány helyszín elnevezése is, de a történet lényegében változatlan maradt. Az apró változtatásokat adaptációnak is nevezhetjük, mert mindegyik azt szolgálja, hogy magyar viszonylatban könnyebben befogadhatók legyenek a történetek. Egy álomszerű jelenettel indul az előadás: a három lerészegedett nő a temetőben egy rendhagyó módon mozgó sírkeresztet próbál megfogni. A Bartha Boróka által megformált tanárnő, a Szilágyi Míra által alakított pszichológus és a Vajda Gyöngyvér által játszott újságíró szatirikusan vicces mozdulatai azonnal kacagásra késztetik a közönséget. A fiatal, csinos nők viccesek. De hamar kiderül, hogy amit először láttunk, az az előadás végéhez kapcsolódik – ez a történet egyelőre nem folytatódik. Megdöbbentő, esetenként megható személyes tragédiákat ismerünk meg a szereplők életéből – röviden, leegyszerűsítve összefoglalva elmondhatjuk, hogy valamennyiük sorsa fájóan rosszul alakul. Ám a közönség nem csupán sajnálja őket, együttérez velük, de ki is neveti őket, mert a tragédiáknak rendre van egy groteszken vicces oldala.
Különösen mulatságos, ahogy az élettársként, férjként, szeretőként funkcionáló férfiakat megjeleníti a három kitűnő színésznő.
A tanárnő Andi, a pszichológus Juli és az újságíró Eni határozott kísérletet tesz arra, hogy elhagyja a komfortzónaként szolgáló környező világát, ám ez egyiküknek sem sikerül - az életük kaotikussá válik, majd összeomlik. Remekül működik a Huszár Kató által tervezett látványosan színes díszlet, amelyhez szervesen illeszkednek a Sikó Doró által kitalált jelmezek is. Azt sugallják, hogy bár feltűnően más az egyes alakok színe, ők nagyon hasonlóak egymáshoz. Lehet, hogy nem is három nőt láttunk, hanem egyet? Lehetséges így is értelmezni. A rendező Deli Szófia által kitalált, hangsúlyos jelenetekre osztott cselekmények mesélése univerzálissá teszi a mondandót: itt egy általában vett női sors fatális sikereiről és kudarcairól van szó. Olyan utakról, amelyek káoszhoz vezettek, de a néző úgy érezheti, hogy nem kell ennek szükségképpen így lenni. Felhőtlen nevetés közben is eljuthatunk a sorsszerűnek ható szenvedéshez. De akár el is kerülhetjük azt. Hogyan? Például egy olyan katarzis segitségével, amit ez a kitűnő előadás adhat a téma iránt fogékony nézőnek.
Eredeti megjelenés: Kisvárdai lapok
2022. július 1.