Szerencsésnek gondolom a döntést, hogy az eredeti Állhatatos szeretők címet az alkotók Szeretőkre cserélték. Bár ez a cím is hordozza magában a történet szinopszisát, az állhatatosnál mégis egyszerűbb és komolyabban vehető, ugyanis kérdés, hogy mit jelenthetett volna ez a szó az előadás összefüggésében. Valószínűleg ezért is nem szerepel a címben.

A történet a korához illően valóban egyszerű, barokk szerelmes komédia, ahol egy fiatal pár azért küzd, hogy az intrikusok cselszövései ellenére tiszta kapcsolatuk megmaradhasson. Azonban elmondom: a hepiend nem jön el. Ebben van a történet ereje, és emiatt a fordulat miatt rímelhet ez a dráma napjainkra.

A tér üres, az előadás kevés kelléket használ. A járásokat áttetsző, zöld tüllfüggöny jelzi. A barokk pompa látványa a jelmezekben, sminkben, frizurákban jelenik meg (díszlet- és jelmeztervező Hatházi Rebeka). Minden buborékszínű, leginkább lila, rózsaszín, zöld. A kor hangulatát idézi még a csillár, egy-egy szék, díszes fürdőkád. A helyszín a Herceg (Dávid A. Péter) palotája, a padló tükörhatású – ha az itt élők nem hordanák magasan az orrukat, akkor láthatnák önmagukat kívülről. A két szerelmes, Silvia (Sosovicza Anna) és Arlequin (Faragó Zénó) azok, akik kijátsszák a padló adta lehetőséget, egy pillanat erejéig tükörként használják azt első találkozásukkor. Mindketten letérdelnek, és belenéznek a tükörpadlóba. Silvia és Arlequin nem ehhez a világhoz tartoznak, a giccses öltözetű, parókás és rizsporos figurákkal szemben ők munkásruhában vannak. A férfi munkásnadrágban, a nő takarítóköpenyben. Azonban a történet előrehaladtával egyre inkább beolvadnak ebbe a világba, és ők is fehér parókás udvarhölggyé és úrrá válnak.

A történet napjaink mainstream kultúrájából egy nagyon népszerű témát, a társadalmi egyenlőtlenség kérdését ragadhatná meg (gondoljunk a Joker, az Élősködők filmjeire, vagy a most taroló Squid Game sorozatra), de nem ez válik a fő irányává, pedig az előadásban még a francia forradalom is megjelenik egy kép erejéig – Liberté, Égalité, Fraternité, kiáltja Arlequin –, vagyis azt a kort idézi, amikor az emberek épp a hatalmas társadalmi különbségek ellen harcoltak. Azonban az ábrázolás miatt térben és időben távol marad a történet saját jelenünktől, az előadás még akkor is, ha csak jelzésszerűen idézi a barokk stílusjegyeit, inkább abban a korban ragad, olyan példázattá válik, amelynek lefordítása a mára nem következik egyértelműen. Emiatt a darabhoz hűen a szerelmi szál gondolatával haladtam inkább.

A történetben a Herceg elrabolja Silviát, mert meglátja, és megtetszik neki, de Silvia Arlequint szereti, akivel hosszas várakozás után végre találkozhat. Ez a jelenet szép, csendes és érzékeny. Ahogy kezüket egymás felé emelik lassan, valóban érezhetjük szerelmük őszinteségét, a származásukból adódó tisztaságukat, ők azok, akik nem ebből a giccses, művi, csillogó világból érkeztek. Mégis elhagyják egymást, Silvia a Hercegbe „szeret bele” – amennyiben lehet ezt szerelemnek hívni –, Arlequin Flaminiába (Szilágyi Míra), a legnagyobb intrikába. Egyikőjük sem a pénz miatt választja új párját, de az indokot sem tudjuk meg igazán. Ahogyan az előadás ajánlója is mondja, a főhősöket manipulálják a körülöttük lévők, főként a már említett Flaminia, illetve Trivelin (Moșu Norbert-László), teszik ezt a Herceg utasítására. Azonban Dávid A. Péter Hercege egyáltalán nem gonosz, nem ellenszenves, játékával egy szerény, tétova, rejtőzködő uralkodót jelenít meg, nem él vissza a hatalmával. Pedig a történet szerint valójában erről lenne szó, a Herceg alattomos módon felhasználja a pénzét és uralkodói pozícióját, fogva tart egy nőt, amíg az bele nem szeret. Számomra kérdés marad, hogy miért mond le egymás tiszta szerelméről a két fiatal, hogyan és miért csábulhatnak el ennyire indokolatlanul és véglegesen, nem is ellenkezve ennek az érzésnek.

Egy tétova Herceget látunk, az előadás nagy részében egy széken/trónon ülve a játéktér fölött lóg, innen nézi a cselekményeket, azt hogy Silvia nem akar az övé lenni. Ebből az érzésből az udvarában dolgozók sem tudják kimozdítani. Végül lejön a magaslatról, és úgy tűnik, megküzdenek Arlequinnel Silvia kegyeiért, végre nem csak felülről osztogatja a parancsokat, hanem kézbe veszi az irányítást. Nagy fordulatot sejtet, a nézői figyelem fenntartásának lehetőségét, a feszültség fokozását hordozza magában az a pillanat, amikor sejtelmes zene kíséretében megjelenik egy Úr (Fodor Alain Leonard), aki egy fegyvert kínál Arlequinnek, a szegény férfinak, amellyel megoldhatja a problémáit. A fegyver felcsigázza a néző érdeklődését, hiszen Arlequin az előadás egy adott pontján elsütheti, minden esetre előveheti, felhasználhatja valaki ellen, fellázadhat, ha már láttuk a forradalmi szellemet megjelenni benne. Ezért csalódás, hogy a párbajjelenetet végül a Herceggel tőrrel vívják meg, a fegyverüket gondosan egy-egy tálcára helyezik, hogy aztán többet sose használják. Ugyan jogtalan lenne drámai fordulatot várni egy komédiától, de az, ahogyan a pisztoly a zsinórpadlásról leereszkedett fényes, átlátszó dobozban megjelenik ennek a különös, rejtelmes alaknak a jelenlétében, mégis azt a várakozást indítja el bennem, hogy ennek a fegyvernek jelentősége lesz, Arlequin fellázad majd helyettünk.

A színészek játékukkal a barokkos túlzásokat méginkább felnagyítják, stílusparódiát használnak, reflektálnak is erre a játékmódra, velünk együtt nevetnek a mímelt, erőltetett gesztusokon. Szilágyi Míra Flaminiája például nagyon kifejezően alkalmazza ezt a játékmódot, többször is kifordul a nézőkre, hogy „összekacsintson” velünk, jelezze, hogy most nagyon eljátssza a szenvedést, a csábítást, az örömöt, közben meg mindez mögött ott a gúny erre a régen letűnt stílusra, és az összes szereplőre nézve. Ez a torzítás, a felnagyítás válik a komikum forrásává, illetve ennek keverése a mából ismert elemekkel, például kortárs zenével (zeneszerző: Visky Péter), fényekkel, Lisette (Tamás Boglár) megjelenésével, aki pénzért cserébe próbálja elcsábítani Arlequint Silviától, de nem sikerül neki. Lisette és udvarhölgyei korunk sztárolását, a celeb- és Instagram-létet gúnyolják ki játékukkal. Lisette a giccsvilágba lassan átlépő Silviának ajándékot ad bocsánatkérése jeléül, miután megsértette. Az ajándékválasztás egy műanyag melleket ábrázoló melltartóra esik, amin, bár jó geg lehetett volna, a közönség nem nevet, valószínűleg Silvia sem érti, miért ezt kapja Lisette-től. Túl kicsi a melle? Túl természetes ehhez a világhoz?

Az előadás végére az Úr egyre nagyobb szerepet kap, viszont továbbra is rejtélyes, titokzatos figura, nem világos a jelentősége. Maradunk a kérdéssel: ki lehet ő? A Herceg helyére ül a magasban lógó trónra, az uralkodói pozícióba. Talán ő a játékmester, vagy a színház, a történetíró, aki valójában irányít a háttérből.

Az előadás zárása hasonlóan titokzatos marad, számomra hirtelenül, váratlanul jön a történet vége. Az az érzésem támad, mint amit a fegyvernél is említettem. A sztori szerint a szereplők egy színházi előadásra készülnek, ami nagyon ígéretesnek hangzik, ahol a viszonyok valamelyest tisztázódhatnának. Például a Herceg és Silvia viszonya, vagy közelebb kerülhetnénk a titokzatos Úr alakjához és jelentőségéhez. Hiszen ezen a ponton indulnak el az említett viszonyok, ekkor tudja meg Silvia, hogy a Herceg és az általa szimpatikusnak tartott vadász ugyanaz a személy. Flaminia épp elmenni készül, bár Arlequin már beleszeretett.

Fontosnak tartom, hogy Silvia és Arlequin találkozását láthatjuk szétválásuk után, mert így azzal a kérdéssel maradtam: miért hagyták el egymást ők ketten? Arlequin és Silvia megérkeznek a színházi előadásra. Egyikük a nézőtér jobb oldalán, másikuk a balon. Most úgy állnak itt, mint két idegen, és sértő megjegyzéseket tesznek egymásra nézve – meghíztál, közönséges vagy –, ők, akik nem sokkal korábban még őszinte szerelemmel ugrottak egymás nyakába.

Annak ellenére, hogy a történet egyszerűen összefoglalható és már a cím is sokat sejtet belőle, az a kérdés valóban megfogalmazódik bennem, hogy miért csábultak el ilyen könnyen, mi miatt hagyták el egymást. Silvia és Arlequin karaktere komolyan vehetőek maradnak ebben a giccses világban, és a komikumból adódó könnyedség ellenére is kérdésfelvető figurákká válnak.

Eredeti megjelenés: játéktér.ro